Szijasztok =) Hát az elmúlt néhány napban történt egy-két dolog, inkább a szokásos, de mára kicsit besokalltam, ez is ritka nálam. Nehezen tudnám megfogalmazni, de talán úgy a legérthetőbb, ha az elején kezdem aztán, lehet, hogy végül mégis nagy kuszaság lesz belőle. Az egész besokalást a mosoly okozta nálam. Furcsa elsőre nem igazán érthető, de mondjuk képzeljétek el, hogy rettentő pocsékul vagytok, és kénytelenek vagytok úgy moslyogni, hogy mások mégcsak meg se sejthessék, hogy legszívesebben belefulladnátok néhány liter könnybe. Ez van velem, mindíg mindenkit meghallgatok, mindenkivel megértő és kedves igyekszem lenni, ellenben, ha a legkisebb gondomat is megemlítem, már bűntudatom van, amiért másokat terhelek ezzel, így én csak mindent elnyelek, megtartom mások titkait. Viszont ahhoz, hogy másokban  tartani tudjam a lelket, minimum, hogy legalább rajtam azt lássák, hogy "hű de boldog vagyok", és elhigyjék, hogy nekik is sikerülhet. Ez többnyire igaz is, mivel alapjáraton jókedélyű vagyok, és ügyesen folytom el a gondjaimat, egy-egy esti sírás a sötétben elegendő, hogy másnapra már el is feledkezzek róla, legalábbis tudati síkon. Aztán nem rég megtapasztaltam, milyen az amikor nem csak egy kicsit sajog, egy mosoly, hanem amikor belülről veszít és mar, miközben másokba próbálsz lelket önteni, vagy csak úgy mosolyogsz. Nem sokon múlott, hogy könnyekbe torkolljon a dolog, de sikerült nem lebuknom. Ez olyan hétfő környékén lehetett. Aztán hozzájött ehhez a tegnapi kölyök, aki most rám szállt, és nyomul ezerrel, csak mert a sulinkba jár, én meg köszöntem neki. Én hülye bár ne tettem volna...Na, de ez még a kisebbik gond. Végül tegnap elindult belül egy folyamat, és mára elérte a tetőfokát. Az egyik osztálytársam azt mondta, hogy "soha nem mondasz semmit, mindenkivel kedves vagy, mindenkit meghallgatsz, de nincs véleményed" ezt nem rosszindulattal mondta, de olyan mintha én egy senki volnék, személytelen valaki, mint egy szappanbuborék. Kicsit elgondolkodtam. Van véleméynem, de megtartom magamnak, csak néha veszekedek, hogy kiaálljak az igazam mellett, de fölöslegesen nem keveredek vitákba, nem hangoztatom a véleményemet minden bokornak. Mégis eszembe jutott, hogy talán álszent vagyok, kétszínű vagy hasonló. Igyekszem ugyan hasonlítani másokra, gyakran próbálkozok azzal, hogy kibeszéljek embereket a hátuk mögött, ahogyan ők teszik, hogy átlagos legyek, de ilyenkor mindig elfintorodom belül, és enyhe rosszullét kerülget : ez nem én vagyok. Aztán ma töri órán betelt a pohár. KAptunk egy szorgalmi feladatot, a többség egy kaptafára készítette el, mivel nem ők, hanem a szüleik csinálták meg helyettük 8.osztályban, mert nekik nem volt hozzá kedvük, vagy "nem tudták". Nekem ellenben rá sem bagóztak otthon, egyedül szenvedtem meg vele, ráadásul teljesen más tipusú lett, mint az övék. Ennek tetejében óra végén megszólal a tanár, aki éppen belekukkantott az egyik oszt.társam munkájába, hogy "ezt egyedül írtad?" mire ő "igen", erre meg a tanár úgy elkezdte dícsérni, hogy ötöst fog kapni. Nem irigylem a jegyet, de undorító, ahogyan a szemébe hazudott. Furcsa, de szeretnék néha én is ilyen lenni, csak olyan, mint ők. Olyan sokáig szerettem volna kilógni a tömegből, más lenni, különlegessé válni, és ilyen hosszú idő után ma sikerült megértenem valami nagyon fontosat. Már azelőtt, hogy elhatároztam, más leszek, már más voltam. Sosem vettem észre mennyire nem vagyok olyan, mint ők, nem vettem észre, hogy az álmom kezdettől fogva ostobaság volt. Totokzatos akartam lenni, hát az lettem, de előtte soha, egyszer sem jutott eszembe, hogy mi tesz valakit titokzatossá. Nem az, hogy másképpen öltözködik, nem az, hogy sejtelmesen tud mosolyogni, egyszerűen az, hogy a körülötte lévők bnem értik meg, és így, mint valami váza 'különleges műtárgyá' avanzsál. Nem tudtam, hogy ilyen fájdalmas másnak lenni, és tessék, nem külsőleg vayok más, nem hallgatok extra zenéket, lélekben vagyok más, és ez sokkal fájdalmasabb, mintha kiközösítenek, szeretem a barátaimat, de magányos vagyok a társaságukban, szeretném, ha megértenének, de közben nem beszélek magamról, hogy ne legyek a terhükre, mint valami ördögi kör. Közel álltam a síráshoz és könnybe lábadt a szemem, csak olyan akartam lenni, mint ők, és most tudatosult bennem mennyire elérhetetlen ez szémomra, sokkalta fájdalmasabb felismerés volt ez, mint amikor ki akartam lógni körülük, talán, mert, most tudom, hogy esélyem sincs belül megváltozni. Fájdalmas néha idegenkedni, szó szerint undorodni a barátaimtól, attól, hogy kétszínűek, attól, ahogyan másokról beszélnek, néhány megnyilvánulásuk, egy-két előítélet, és az egészben az a legrosszabb, hogy szeretem őket, és mégis idegenkedek tőlük, ez pocsék dolog, szörnyen pocsék. Most olyan butának érzem magam, amiért olyan akarok lenni, mint ők holott undorítóan viselkednek, szégyenlem magam, amikor hozzájuk hasonulok, és hiába váro ettől, hogy enyhül a magány érzése, nem nyújt semmit, csak műntudatot, és szégyent. Furcsa vagyok, más is mondta, hogy elvont, más, de azért ezt petrsze ehogyan ők mondják "jó értelemben", pedig, ha tudnák mennyire fáj, amikor még az édesanyád is azt mondja "Vanda még számomra is reljtély, pedg én szültem". Néha, egy ajtó választ el, inket, meg egy vékony fal, ő odaát nevetm, én a túloldalt sírok, de soha egyszer sem nyílik ki az ajtó, évek óta nem látott sírni, olyan régót nem ismer, és talán én is csak most kezdek megismerkdeni önmagammal, sok hosszú év után, amíg el akartam hinni, az vagyok akinek mutatom magam. Mostanában azt hiszem egyre többször hallgatok az érzéseimre, s egyre jobban lepődöm meg magam is, hogy én ilyen vagyok. Kicsit olyan, mintha angyal akarnék lenni, s mégis ördögnek érzem magam. Csak egy kis szappanbuborék vagyok, csak azt nem tudom merre visz a szél...