Ánnyáá minna-san <3
A tegnapi Miyavi koncert  valami fantasztikus volt >3< Amikor megérkeztünk a Pecsához, hát mintha a Harajuku-ban lettünk volna, vagy minimum egy conon, annyi érdekes emberke volt, mintha mindenki cosplay-ben érkezett volna, öröm volt körülnézni *u*  Aztán jött az első sokk, amikor beálltunk a sor végére, jelzem olyan 16körül mi már ott voltunk, de már akkor annyian voltak, hogy el nem tudtam képzelni mi lesz később. Persze végig hülyéskedtünk, én folyamatosan néztem az embereket, mindig kiszúrtam valakit, akinek "aztaaa nézd dejó a ruhája" vegy "nézd annak a srácnak aranyos arca van" esetleg "Hűű sárga kontaktlencséje van, anyám de jó" és még hasonlók, szóval nagyon jó volt. Az ember nem is gondolná, hogy m.o-n ennyi a MYV fan, ill. japán fan, és tessék, annyira élveztem, hogy olyan emberek vettek körül, akik ugyanaazt szeretik, és végre senki nem kérdezte meg, hogy Miyavi nő-e vagy egy bőrbetegeség -.- Aztán összebarátkoztunk az előttünk állókkal, meg úgy általában beszélgettünk egy pár emberkével, a mögöttünk állókkal is, az ikerlányokkal, meg a biztonsági őrösökkel, mások meg egy zavart mosollyal köszöntek, mikor már nagyon bámultam őket x) Sőt még japánok is voltak, kamerával, és pont a mögöttünk állóktól megkérdezték, hogy tudnak-e angolul, és, hogy mit jelent nekik Miyavi. Ők meg ilyen tök zavartan, hogy "My life" de ez is olyan hangulatos volt, a kis japcsik meg nagyon aranyosak voltak, főleg a kamerás fiú, akit jó előre kiszúrtam, abban a reményben, hogy m.o-n lakik, és a koncertre jött, de sajna MYV-el jött japánból, szóval nem valószínű, hogy látom még valaha TTvTT  Dede a koncert alatt is néha felbukkant a színpadon a kamerájával, bár kértem volna tőle egy aláírást TT_TT  Nyah de mind1.Szóval mivel jó 3 és fél órát ácsorogtunk, ezért azalatt eszegettünk, iszogattunk, meg lufizott a tömeg, szivecske alakú MYV feliratú lufival, volt aki aprót is gyűjtött, mások ilyen nagyobb anyagot irattak alá az emberekkel, vagy éppen egy füzet járt körbe az aláírásokért n.n Végül durván 3óra (majdnem 3 és fél) múlva bejutottunk. Persze előtte inni-enni valót ki kellett dobni, egyéb tárgyakat pedig leadni, de se baj, akkor is bent voltunk és ez a lényeg ^u^  Az előtérben, lehett pólokat, csuklószorítót, és posztert is venni, de sajna a poló 6, míg a csuklószorító 2ezer forint volt, a poszter ugyan csak egy 1000es lett volna, de poszterem van nekem is itthon, szóval az emléktárgyakról hamar le kellett mondanunk. És végre bementünk a nagy terembe, ahol megint úgy fél kilencig, várakozás, hely keresés, meg valami alap zene a színpad felől, előzenekar helyett, v nemtom. Persze menetk a sikítozások, amikor valaki megjelent a színpadon, ez rendszerint egy staffos volt, vagy a dobos, aki valamit ügyködött a doboknál, esetleg egy hangmérnők, vagy aki a fényekért felelős, de azért mindannyian, jó nagy sikításokat és ujjongásokat kaptak, mintha ők is híresek lennének. A vége felé mondjuk már mindenki beleunt, szóval ismét érezhették, hogy bizony a híresség nekik nem hosszúéletű. Aztán végre Miyavi is megérkezett, az addigi kék fény lilára váltott, és megjelent a színpadon a gitáros, a dobos, a szintis meg ő.  Fantasztikus volt, mindenkinek a magasban volt a keze, és méginkább sikítoztak, mint előtte, persze velünk együtt, mert aztán ebbe a sikítozósdiba mi is belejöttünk. Lábujjhegyre álltunk, és ugráltunk, hogy láthassuk, pedig mi még nem is voltunk olyan hátul, de láttuk, ott állt a színpadin, és tényleg ott volt élőben, néhány méterre tőlünk. És elkezdődött. Jöttek az ismeretlen rokkosabb számok, az ütős gitárszólók, hörgések, üvöltések, meg hozzá a közönség tombolása. Volt egy gitár végignyalás is, meg egy váll villantás, de ezek nélkül is remek volt az egész, persze ki ne szeretné ezeket élőben látni. Ezen kívül, amit a felvételekből, és sehonnan nem látni, hogy ennek az embernek olyan mozgása van, olyan ütemérzéke, hogy komolyan csak úgy néztem, annyira otthonosan mozgott, ugrált, táncolt a színpadon, csak úgy ahogy neki jól esett, és mindez még jól is nézett ki, főleg a fejrázásokkal megspékelve. Aztán voltak kisebb szünetek, amikor beszélt hozzánk, teljesen folyékonyan angolul, és még a kiejtése is egészen szép volt, bár megesett, hogy egy-egy szót nem lehetett tisztán érteni. Mindegy volt mit mond, mi sikítottunk, néha nevettünk. Ahogyan azt mondja "Budapest" hát azt hallani kell, érthetően ejti ki, mégis másképpen, most még itt visszhangzik a fülemben, de évek múlva már sajnos nem fogok rá ilyen tisztán emlékezni. Azt is mondta, hogy szeret minket, a barátainkat, a családunkat, hogy a magyarok szépek, és kedvesek, és többször is elmondta "I like Budapest". No, meg persze azt is gyakran ismételte, hogy minket is szeret. A kedvünkért, még néhány magyar szócskát is megtanult, először azt mondta 'köszönöm', majd azt, 'szeretlek', később pedig, mikor mondta, hogy sikítsunk azt ismételgette, hogy 'óriásit'. Nagyon kedves volt tőle. Elmondta többször, hogy ő japán, japánul beszél és énekel, megkérdezte szeretjük-e a japánokat, szeretjük-e őt. Persze mindenki sikított, már hogy ne szeretnénk. Aztán elénekelte az  Are you ready to rock-ot, ott aztán a refrént mindenki vele énekelte, ez úgy tetszett neki is és nekünk is, hogy a dal többi részére, már nem is annyira került sor, helyette teli torokból énekeltük végig vele a refrént. Aztán újabb gitár szóló. Na már most engedjétek meg, hogy elmondjam, fantasztikusan gitározik, egyszerűen oda sem nézett, ugrált, és teljesen mindegy volt, hogyan tartotta a gitárt, az akkor is kifogástalanul szólt. Meg mernék rá esküldni, hogy még fejjel lefelé fogva a gitárt, ugyanilyen hibátlanul eljátszotta volna nekünk bármelyik dalát. Utánna ismét elmondta, hogy ő japán, japánul beszél és énekel, míg mi magyarok vagyunk, ő pedig nem igazán tud angolul, akkor nevettünk. Hibátlanul beszélte az angolt, mégis azt mondta nem igazán megy neki, és mi kinevettük, ő pedig nevetett velünk. Utána azt mondta, hogy ő is megpróbált magyarul beszélni, úgyhogy most megtanít minket is japánul. Először egyszerűbb szavak, mint az 'arigatou' , amit mindenki kórusban mondott utána, aztán néha mi is elakadtunk akkor nevetett és elismételte nekünk a hosszabb nyelvtörősebb szavakat, amiket aztán már mi is tudtunk. Ezalatt sokat nevettünk, ő is, mi is. Valamit mondatott velünk, róla, de le merném fogadni, hogy senki sem tudja, hogy mit. Aztán mosolygott, nevetett. Bejött a közénk, a közönségbe, többször is, meg is érintették, volt aki háromszor megétintette, sajnos nekem egyszer sem sikerült, mert hátrébb álltam, ahová már nem tudott eljutni, mert elöl annyian fogták őt. Hihetetlenül közvetlen volt az egész koncert alatt, és rengeteget nevetett, meg mosolygott. Aztán volt egy kis szünet, Miyavi elvonult átöltözni, mi meg már éppen szomjan akartunk halni, akkor a gitáros műanyag poharakkal lejött a színpadról, és egy nagy üvegből vizett töltögetett az embereknek. Koncert közben is többször dobáltak be vizes flakonokat, amik aztán körbejártak, és senkit sem zavart ki ivott bele, vagy száz idegen után ittunk, és nem érdekelt, akkor és ott mind barátok, ismerősök voltunk. Ittunk és továbbadtuk. Nagyon figyelmesek voltak, amikor már látták, hogy melegünk van, vízzel is locsoltak, üvegekből csak úgy jöttek a vízcseppek, a vége felé kicsit sok is. Aztán Miyavi is visszatért, immár egy lazább bordó pólóban, és ez még közvetlenebbé, barátságosabbá tette őt. Ivott egy korty vizet, aztán mosolygott, megkért minket, hogy kicsit mennyünk hátrébb mert időközben nagyon rámásztunk ^^" Utánna ismt elmonda, hogy ő bizony japán, japánul beszél és énekel, de mi azért tudjuk-e a dalait. Sikoltottunk. Ő meg énekelni kezdte, a What a wonderfull world-ot, mi meg vele énekeltük, majd a dal egészét, amin kicsit még ő is meglepődött, de aztán csak moslygott és énekelt. Végül a Neo visualizm következett, amit szintén hű kórusként énekeltünk vele, hihetetlen hogy vele énekeltünk, együtt. Olyan volt mintha legalább ezer szív teljesen egyszerre dobbant volna meg, mintha mind-mind barátok lettünk volna, és midnyájan nagyon élveztük. Utána ismét egy gitárszóló, kisebb búcsúzkodás, aztán vége lett. Szinte egyik pillanatról a másikra vége lett. Még fel sem fogtuk, és már az üditőautómatánál álltunk sorba, a kiszáradás szélén. És valóban ott voltunk, és nekünk énekelt, csodálatos volt. Igaz nem lett róla fényképem, sem videofelvételem (amit amúgy is kért, hogy senki ne csináljon, hanem a látványra és a zenére figyeljünk, mégis sokan fotóztak), sőt még autogrammot sem kaptam, mégis maga az élmény sokal többet jelent, mint egy cetli, amin ott virít a neve, vagy egy fotó, amit a kérése ellenére sokan elkészítettek. Ezt én valahol tiszteletlenségnek érzem vele szemnen, hiszen megkért minket és aki tényleg szereti, annak is többet kellett volna érjen a látvány, meg a zene, és az, hogy ő megkért rá, hogy ne. De azért elmondhatom, hogy életem egyik legjobb élményét köszönhetem a tegnap estének, Miyavinak, és az egész együttesnek, a staffosoknak, és az embereknek akik velünk élték át ezt a csodát.
Arogatou Miyavi-san, arigatou minna-san!