Szóval ahogy ígértem itt a keringő napja részletesebben, noha egy kis késéssel, de azért fogadjátok szeretettel n.n
A délelőttöt, ha nem bánjátok több okból kifolyólag is inkább kihagynám, helyette ott szeretném kezdeni, hogy kész hajjal és sminkkel éppen a nevelőapukám autójában ülve tartottunk az iskola felé. Nyos nem is én lennék, ha nem lettem volna éppen 10perces késésben, de sebaj. Egy rövid telefonbeszélgetés B-vel még az autóban, majd megérkezve rohantam is a kémia terem felé. Szerencsére az a 10perc igazán nem osztott, nem szorzott, hiszen még így is voltak akik csak utánam készültek el, noha már korábban ott voltak. Beérve a suliba, a kémia terem előtt már egy jópár lány álldogált a folyósón talpig fehérben, míg a fiúk csokornyakkendőben,mellényben és ingben üldögéltek a padon, illetve álldogáltak a fal melett. Én egy gyors köszönést követően, sietősen nyúltam a terem kilincse felé, majd belépve ismét köszöntem a bent készülődöknek, illetve segítőknek is. Hamar érkezett is M.néni, aki készségesen segített felvenni az alsó illetve a felül lévő szoknyát, belebújni a kesztyűbe, majd O.nénivel együtt "rámtűzték" a felsőrészt is. Olyan 5-10 perc telhetett el, mire teljes díszöltözetben kilibbentem a folyósóra a többi lány és fiú közé. Eleinte elég kellemetlenül éreztem magam abban a nagy szoknyában, ráadásul nehézkesen ment benne a járás, arról nem is beszélve, hogy fáztam. Aztán lassacskán "egymáshoz idomultunk" a ruhával, ráadásul V. is odadta a zakóját, hogy ne fázzak ^^ Velünk együtt már sok szülő is ott tolongott a folyósón fényképezőgépekkel a kezükben, így néha én is odaálltam a többiekhez egy-egy kép erejéig. Időközben a nagy fehér ajtó is egyre gyakrabban tárult ki, egy-egy újabb hercegnőt felfedve, akik kissé idegesen, de mégis mosolyogva, a hajukat és a ruhájukat igazgatva léptek elő rejtekéből. Hamarosan jött a bővös "10perc múlva kezdünk" mondat, amelytől mindekki még idegesebbé vált. Jómagam azon iparkodtam, hogy a többieketet nyuktatgassam, illetve eltereljem a figyelmüket/gondolataikat a közelgő fellépésről. Végül mielőtt elindultunk volna a tornaterem felé, még egy csoportkép erejéig összebújt a csipet-csapat, aztán szépen három oszlopba rendeződve elindultunk az összekötő folyosón át a tornaterem irányába. Odaérve, még jobban összezsúfolódtunk, mint a főpróbán, hiszen a terem előtti folyosón a nagy szoknyákban igencsak szűkösen voltunk, ráadásul valamiért a sok szülőnek is éppen ekkor jutott eszébe kijönni a tornateremből. Emiatt csúszott is az előadás, mivel odabent olyan sokan tolongtak a tánc miatt, hogy végül éppen a táncra nem hagytak helyet, ezért hát a sok kifelé tolongó szülő és gyerek hangos szitkok közepette -amik hol tőlük, hol tűlünk származtak- szép lassan szabaddá tették számunkra a "táncparkettet". Ekkor az izgalom már a tetőfokára hágott, noha ez a kis közjáték egy picit mindenki figyelmét elvonta a közelgő előadásról. Amikor aztán végre elegendő hely kínálkozott, bentről megszólaltak az első dallamok és a fiúk szép rendezett sorrendben megindultak a "táncparkett" felé. Amikor mindannyian beálltak a helyükre, a dallamosabb résznél a két szélső lány oszlop is követte őket, majd mielőtt feleszmélhettünk volna, már táncoltunk is. Meglepő könnyedséggel mentek a lépsek, pedig tükrüzve -ahogyan az alsósoknak táncoltuk el- kevesebbszer próbáltuk el. Részemről időm sem volt az izgulásra, egyszercsak azon kaptam magam, hogy meghajolunk, majd kézenfogva kivonulunk a tornateremből. Mint utóbb megtudtam, a páromnak végig remegett a lába, de a lépésein ez egyáltalán nem volt érezhető. Az első fellépés után egy olyan 15-20 perces szusszanás következett, ami alatt beszélegttünk, fotózkodtunk barátokkal/családtagokkal/táncparnerrel és csoportosan illetve a legtöbb helyen forgott a film, hiszen sok szülő kamerázott. Az én esetemben Bö. fotózott és ahogyan később ezt nagy kacajok közepette megvitattuk nem lustálkodott, nagy odaadással követett bennünket mindenhová a fényképezőgépével, míg Ba a kamerájával iparkodott hasonló elszántsággal. Hát ez úton is nagyon köszönöm nekik -még, ha ők ezt nem is olvashatják-! :) A szünetet követően ismét felsorakoztunk az ajtóban, csak a két lány oszlop cserélt helyet, majd újból belibbentünk a tornaterembe. A sok szülő, ismerős, diák és tanár előtt talán még nagyobb volt az izgalom, mint a korábbi alsós előadáson. Szerencsére ez nem látszódott meg a táncon, csak kisebb hibák voltak, azok is olyanok, amik a közönség számára észrevehetetlenek voltak. Ezúttal a szám végeztével nem indultunk meghajolni, hanem mindenki gyorsan visszaszaladt a helyére, hiszen szinte azonnal újraindult a dal, csak ezúttal a lámpák le lettek kapcsolva és UV-fénybe borult a tesiterem. Ez az utolsó volt talán mindhárom közül a leglátványosabb, hiszen a hófehér ruhák, a fiúk ingjei illetve a hajdíszek, mind-mind kékes-lolás árnyalatban világíottak a sötétségben. Engem mindössze az zavart itt, hogy  a fényképezőgépek vakujaitól gyakran nnem láttam és pusztán a szerencsén múlt, hogy ilyenkor nem estem el és rántottam magammal B-t és a többieket. Aztán vége lett. A fények ismét felvillantak, mi pedig meghajoltunk, majd két oszlopba rendeződve, Michael Jackson hangjával kísérve, mindig két pár hagyta el a termet. Előtte persza elhangoztak a nevek egy-egy pördülés és meghajlás, majd irány ki. Aztán odakint tartva a korábbi sorrendet, mindenki megfogta a párja kezét és mikor mindenki beállt ismét visszamentünk, hogy újra meghajoljunk. Végül-kis kavarodással ugyan- át lettek adva a virágcsokrok, a két O.néninek, valamint V.nek. Majd ismét kivonultunk, de aztán megintcsak vissza kellett mennünk, hiszen még hátra volt két szám, ahol a szülőket/ismerősöket/barátokat lehetett megtáncoltatni. Én nevelőapukámmal, Bö-vel és anyával táncoltam. Ezek után a szülők lassacskán elhagyták az iskolát, míg a sok királyfi és hercegkisasszony visszaváltozott, egyszerű iskolás lánnyá és fiúvá. A farsangi bui, mint olyan idén nem sikeredett valami buliszerűre, de mi azért még így is megtaláltuk a módját, hogy jól érezzük magunkat. A Tűzmadarak attrakcióját öt év alatt (mióta ebbe az iskolába járok) idén először néztem meg és nekem tetszett, bár nem annyira, mint a sok csacsiság, amit a prodikció alatt a fiúk összehordtak a háttérben, ezzel egy-egy nagyobb kacajt kicsalva mind K-ból, mind belőlem. Igaz, azért azt nehéz lett volna überelni, mikor az egyik égő kötél, elrepült egyenesen az egyik -szintén eőadó- lány fejének, de szerencsére senki sem sérült meg. Végezetül még itthon megnéztük a felvételt kétszer vagy talán hátomszor is, koccintottunk, beszélgettünk, majd elmen mindenki aludni.
Az a már ismerős elégedett, mégis kicsit szomrú érzés költözött a szívembe. Éppen, mint a színdarabok alkalmával. Hitetlenkedve gondolok vissza az elmúlt hónapok próbáira, a kezdetekre, az első "lent, fönt, fönt" lépésekre, a hangulatra, a kacajokra, a fájós lábakra, a vidám hazautakra. Szinte olyan, mintha nem is velünk történt volna. Amikor nem értettük V. mit is akar tőlünk, hogy hova kéne állnunk és merre kéne forognunk, de legfőképpen azt nem tudtukk elképzelni hogyan is fog kirajzolódni ezekből az összefüggéstelen lépsekből a koreográfia. És lám mégis sikerült. Túl vagyunk rajta. Most pedig mások nevében is bátran mondhatom, szívesen bemennénk ismét próbálni. Annak ellenére is, hogy mennyit szidtuk a későig elhúzódó próbákat, milyen fárasztónak találtuk azokat az órákat a tornateremben és a folyosón. Most mégis... mégis szívesen újra kötélnek állnánk és valamennyien örömmel hallanánk ismét a dal végetértével azt a bűvös "újra" felkiáltást. Így utólag egy cseppet sem bántam meg, hogy azon az osztályfőnöki órán én is felnyújtottam a kezem, hogy táncolni szeretnék, sőt ha nem tettem volna, most biztosan nagyon rosszul érezném magam. Még B-nek is örülök, hogy vele lettünk táncparntenerek. Igazán sokat segített nekem, pedig gyakran egyáltalán nem tudtam hová kell lépnem, ráadásul egy idő után  tudom,elég fárasztó tudok lenni. Azért remélem néha én is tudtam neki segíteni! Mindent összevetve nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett ebben, aki segített, aki bátorított, aki eljött és megnézett bennünket! Köszönöm mindannyiótoknak, fantasztikus csapat vagytok, köszönöm az élményt, az új ismerettségeket és a régiek elmélyítését, a mosolyokat és a könnyeket is!
Arigatou minna-san!