Amiről eddig mindig rébuszokban beszéltem csak, és azt mondtam "majd, ha elmondhatom", az most végre nagyjából olyan lett, hogy elmondhatom, bár még mindig nem mindent. Nem is akarnék. Elég a lényeg, azért nem akarok itt minden részletet kiteregetni az életemről/életünkről. Eddig sem tettem. Hogy belevágjak a közepébe: Jövőhét hétvégén elköltözünk. Ez tök jól hangzik, meg átlagosan, de nem, mert ez nálunk mindig valamiért történik. Most mindenki gondoljon picit a családjára, minden egyes családtagjára(, apa, anya,nagyi,unokatesók stb), akiket szeret, és a közös családi összejövetelekre, nyaralásokra, szülezésnapokra, akármikre. Arra, ami a családot jelenti nektek. És akkor most képzeld el, hogy mindez semmivé lesz. A testvéreden és az anyukádon kívül nem marad senkid. Megint. Mindenkit elveszítesz, egy egész családot. Tudod, hogy élnek, tudod, hogy léteznek, de soha öbbé nem találkozhatsz velük. Ezért írtam a multkori motorozásra például, hogy a vidám dolgok is szomorúak. Mert már hónapok óta tudom, hogy elmegyünk. Ennyi volt.  A nevelőapám, ő az apám. Sokkal inkább, mint bárki más. És a tavalyi nyaralás, amit már ti is olvashattatok, az unokatesóinkkal, ez "családi hagyomány". Minden évben együtt megyünk. Nevelőapum családja és mi. Nekem ők éppen ugyanúgy, sőt még inkább a családom. Mert nem ugyanaz, család és rokon. Ők nem a rokonaim, ők a családom. És itt már hónapok óta folynak ezek a dolgok, hogy tudom, vége lesz. De senkinek egy kukkot sem, csak csendben sírdogálhatok néha, amikor nem lát senki. Bár már ezt sem nevezném sírásnak, csak potyognak a könnyeim, ha belegondolok, mintha mindannyian meghalnának. Eddig úgy volt, hogy augusztus végéig elköltözünk, azt nem tudtok hová. Anyáék meg persze válnak. Aztán ma jött haza anya, és teljesen váratlanul mondja nekem, hogy jövöhét hétvégén elköltözünk. Azt nem írhatom le, hogy hová. Vissza a kezdetekhez. Többet nem mondhatok. De oda is csak ideiglenesen most, 3-4hónapig. Én augusztus 28-tól meg kollégiumba, de ugye, ha erről az ideiglenes helyről elmegyünk egy "véglegesre", akkor azt hétvégén, szóval költözésnél ott leszek persze. Megint messze leszek, most még Dóó-channal eljárkálgattunk, vagy, ha olyan van tali, de onnan, megint mindenki itt marad és én elmegyek. Megint új élet, de van egyáltalán értelme? És már megint sírok, mert piszkosul fáj és csak így tudom magamból kiadni. Anyát sosem terhelném ezzel. Azt csinálom, amit mond és odamegyek, ahová ő. Vagyi most még csak ez sem, mert a kiskutya miatt, meg amúgy helyhiány mitt, én csak anyáék közelében fogok lakni, de nem velük, a koleszig is már másokkal. Imi és ő együtt, én nem. Megint bevsomagolunk egy életet és dobozokba pakoljuk. Aztán a dobozokra rátelepedik s por és mindez emlékké válik. De én nem akarom, hogy emlék legyen. Azt akarom, hogy egyszer végre maradjon minden a régiben. Talán már nem is szabadna szeretnem, úgy is tovább állunk, minden barátnak csak fájdalmat okozok és magára hagyom. Nekem is fáj. Szeretnék úgy élni, mint Dóó-chanék, legalább egy picikét. Hogy ott élni, ahová születtem, ahol a boltos már kis korom óta ismer, ahol az apukám és az anyukám, még, ha vannak is viták, még, ha nem is jó mindig minden, de együtt vannak. De az ő otthonuk. Nincsenek mindig kiszolgáltatva és nem rakhatja az utcára őket senki. Miért ilyen piszok fájdalomas az élet. Eddig azt hittem, legalább még ez a nyár megmarad nekem, búcú. De nem, egy hét és mindennek vége. Persze eltúlzom, van akinek sokkal roszabb, csak lélekben nagyon megvisel. Mindig azt hiszem, már túl vagyunk a nehezén, és jön valami még roszabb. Mintha szétszakadna a mellkasom. Nehéz, mert ugye mindig mindent titkolnom kell, főleg anya előtt, mutatom az önző tinit, engem nem érdekel semmi, rideg vagyok, nincsenek érzéseim, csak mosolyra vagyok képes "Ne aggódj anya, ennél már csak jobb lehet, eső után mindig kisüt a nap". Nekem bármit elmondhat, még, ha nem is vagyok olyan támsz, amilyen szeretnék lenni, sőt a puszta létemmel újabb terheket róvok rá. De engem ki vigasztal meg, amikor a szobám sötétje nyeli el a könnyeimet?!
Sajnálom, hogy megint, mindent idepakoltam és még így is annyi minden maradt a lelkemben. De köszönöm, hogy egy részét idetehettem, úgy érzem holnap újra képes leszek mosolyogni, muszály.
Szép álmokat, mosolyogjatok ti is minnél többet szívből :)