Ahogyan a Kyo-val készült interjúkat olvasom, mindig úgy érzem "Jé, ezt az érzést én is pontosan ismerem", furcsa, mert rajta kívül nem igazán ismerek ilyen embert. Hogy is mondják?! A hasonszőrűek örülnek egymásnak. Én rajta kívül még sosem találkoztam velem
"hasonszőrűvel". Bár ő is mindig arról beszél, hogy valahogy sosem tudta magát megértetni az emberekkel...Ez olyan, mint amikor anya azt kérdezte: "Hoznád valamelyik barátodat...?" én meg csak ingattam a fejemet. Úgy érzem általában megértem az embereket, még, ha nem is mindig mondom ki, de látom rajtuk, mit éreznek, "érzem a lelküket". Fordítva már nem működik a dolog.. "én értem őket, csak ők nem értenek engem", ezt válaszoltam anyának, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ha az óvodára visszaemlékszem, nem tudnám felsorolni a barátaimat, nem tartoztam egyik csoportba sem. Nem voltam igazán lányos, babázós tipus, noha anya mindig szép ruhákba öltöztetett, de nem voltam az a kiifejezetten verekedős, fiús egyéniség sem, csak voltam. Ha az akkori csoporttársaim ránéznek a csoportképre, valószínűleg fogalmuk sincs, ki az az első sorban ülő, szemüveges, komor kislány. És, ha én magam ránézek a képre, én sem tudom már ki az. Akkoriban nem voltam senki, legalábbis ma már így érzem. Az általános iskolába kerülve kezdtem el megváltozni, bár mostanra korán sem vagyok biztos benne, hogy jó irányba. A beilleszkedés túlzás, de elkezdtem alkalmazkodóbb lenni. Ez máig jellemez, mindegy milyen ember, egy kis idő elteltével képes vagyok úgy beszélgetni majdnem mindenkivel, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Csak nem tudom, ezek a felszínes ismeretségek, egyáltalán szükségesek-e. Ötödikes korom körül jött az, hogy én ki akarok lógni a tömegből.Akkor én a külsőségekre gondoltam. Eleinte nagyon-nagyon tarka ruhákat hordtam, elég sokáig, amivel tényleg igencsak kilógtam a többiek közül, anya sem értékelte igazán *nevet*. De később meguntam, h valaki mást majmoljak és abbahagytam. Furcsa, de az, hogy a hátam mögött bántottak emiatt nem igazán érdekelt. Utána nem sokkal, jött a "rock-os korszakom", ami csak mostanában ért teljesen véget. Belül a lelkemben, pontosabban két hete teljesen. Amikor valaki azt mondta nekem "mi rockerek.." gondolt itt rám, saját magára és a többi ilyen beállítottságú emberkére. Először is én ha hallgatok is vk-t hallgatok. Más részt viszont ez az általánosítás nem tetszett, ki akartam lógni, de valójában csak egy másik,kisebb tömeg tagjává váltam. Ez egyáltalán nem tetszett és akkor határoztam el végleg, hogy nekem ez nem kell. Ha valaki, aki amúgy személyesen nem ismer, de olvassa a blogomat, teljesen más képet kap, mint az, aki a "valóságban" ismer, arról nem is beszélve, hogy a személyes ismerőseim közül is, aligha akad kettőnél több, aki ugyanolyannak ismer. Bár, ha a blogomra gondolok, sok itteni bejegyzést sem érzek igazán a magaménak. Elég összevissza szeméyliségnek tűnhetek, nem nagyon tudnám mgam behatárolni, még a különc jelzőt sem merném magamra aggatni, mert nem érzem magam annak. Csak néha eszembejutnak ilyen és ehhez hasonló dolgok, főleg mikor Kyo-tól olvasok és úgy érzem "bár csak ismerhetném ezt az embert", persze különbözőek vagyunk, de valahol sok dologban úgy érzem "én is.." és talán jó lenne egy ilyen emberrel találkozni. Ez a sok látszat, ez a rengetek színjáték, üres barátságok...a szánalom szó tűnik nekem még a legtalálóbbnak.  De közben szeretsz, mert mindenkit szeretsz és mégsem tudod őket igazán szeretni...
"Akkor a felszínes ismerettségek sem a te sztalod.
Kyo: Nincs szükségem ilyen barátokra. "
Ezért van, hogy gyakran írok inkább tárgyilagosan, kívülről és nem belülről, ha valaki érti, mire gondolok...Ha mindig "belülről" írnék, félk, rossz dolgokat kezdenének rólam gondolni az emberek és, ha még csak idegenek, de olyanok is, akiket ismerek olvasgatnak itt néha, ezért van, hogy sok dolgot csak utólag írok le, amikor már le írhatom. Az olyankoktól, mint én gyakran tartanak, mert nem tudnak velük mit kezdeni, ezért szeretek jobban "kívülről" írni és beszélni is leginkább így szoktam. A fiúk is lehet, ezért nem érdekelnek igazán, ők is csak emberek, akik félreimsernek és rosszul ítélnek meg, ezért nem érdekelnek komolyabban, azon túl, hogy "aha, jól néz ki".  A ballagási vélemények is olyan felszínesek lettek és olvasva őket, leginkább csak egy keserű mosolyra futotta a részemről "ti tényleg ilynnek láttok?!" pedig mind pozitív volt, mindenki csak jót írt rólam, de, hogy is mondjam...?! Olyan volt, mintha egy másik emberről olvastam volna, mintha azt mind, egy idegenről, valaki másról írták volna és fájt, hogy tényleg így látnak és így gondolják, holott örülnöm kellett volna. Az igazgató, rólam írt néhány sora szintén ilyen kiábrándító volt a számomra. Felfedezték, hogy "tudok írni" és hirtelen mindenki erről jegyzett meg. Pedig egyáltalán nem akartam ezt, még, ha tudok is, ez nem jelent semmit. Azóta nem szeretek annyira, mert már szinte elvárják, pedig soha nem akartam ezzel komolyabban foglalkozni, éppen azért, hogy ne kerüljek újabb skatulyába "a lány aki jól ír".
Ismét nem túl vidám, de szerintem nem is depis blogbejegyzés, Kyo interjú hatásásra, mit mondhatnék?! Ismét egy kis darab belőlem, azt hiszem...
bai ~