Ajánlott(mindenképpen ezzel olvasd) zene:  katt

   Széles mosollyal arcán, meztelenül sétált keresztül az esőfüggönyön, mely, mint holmi áttetsző lepel ölelte körül testét. Mögötte lassan elhomályosult a táj. Szétmálló mosolyok, őt fürkésző tekintetek, felé nyúló kezek, lesütött szempárok. Elmúlt. Tovább sétált, bár nem így akarta. Tovább sétált, bár legszívesebben egy tapottat sem mozdult volna. Elméje, valahonnan nagyon mélyről eszeveszett kiáltozásba kezdett. Újra élesen kívánta látni a szertefoszló tájat, mely most nevetséges, jelentéktelen háttérnek tetszett csupán. Az utca, a házak, a buszmegálló, a villamos, a fák, az illatok, a hangok, a képek, a színek, az emlékek. Tudta, hogy el kell mennie, de nem gondolta, hogy ilyen hamar elérkezik a búcsú. 
  Ha tehette volna visszapörgeti az időt, újra meg újra és ebben a kellemes, zsibbasztó folytonosságban ismét boldog lett volna. Boldog és szomorú, dühös és fáradt, épp, mint akkor, ott, az eredeti változatban. Éppen, mint először; századjára is csak úgy, mint először. Soha semmit nem kívánt annyira. Mindenki alig várta már a búcsút, mindenki a jövőt fürkészte, ő volt az egyetlen, akit nem értettek; az egyetlen, akinek minden éppen úgy és éppen akkor tökéletes volt. Ez volt az ő gyengesége. Sosem tudott beletörődni a múló időbe. Nem értette, miért jó elveszíteni a barátokat, miért jó elveszíteni az álmainkat, miért jó felnőni, miért jó megtörni...Végül ő fordított hátat. Képtelen lett volna a számára olyannyira kedves arcokat egyenként látni, amint üres tekintetekké változnak szép sorjában. Nem, azt nem bírta volna könnyekkel. Abba beleszakadt volna a szíve. Hisz most is beleszakad, de így nem taposhatják meg, így csak ő, csak ő gyalogol keresztül a lüktető kis tetemen. Egyedül ő. 
  Visszagondolva azokra a cigarettafüst szagú beszélgetésekre, a tea ízű nevetésekre és a nyúlós, hideg ébredésekre, lassan utat tört magának az első könnycsepp, mely végiggördült az arcán, egészen az álláig, ahol aztán lecsöppent a betonra. Ezt persze a temérdek esőcsepp mellett nem láthatta senki, ő azonban pontosan érezte, ahogyan bőrébe ég a bánat nedve. Rohanni kezdett. Félt, hogy visszafordul. Ha újra látja őket, képtelen lesz elengedni, akkor ismét mohón utánuk kap, akkor még egyszer meg akarja majd ízlelni a boldogságot, akkor még erősebben belé ívódnak, olyan mélyen, hogy képtelen lesz újra elindulni. Az arca kicsit megrándult, mikor mezítelen talpával belegázolt az első jeges pocsolyába, aztán lassan ezt is megszokta. Az ötödik után nem is számolta már őket.
   Fogalma sem volt meddig szaladt, hogy mennyi idő telt el, abban sem volt biztos, hogy meg fordulhat anélkül, hogy ugyanaz a kép fogadná. Csak abban volt biztos, hogy egyedül van; most már újra teljesen egyedül. Szokatlan teherként nehezült rá a magány fojtogató érzése. Azt hitte felszabadító lesz, ha egyszer már nem lesz, akit elveszíthet, ha nem szeret, nem csalódhat, ha nincs kitől elköszönni, nem fájhat a búcsú. Üres volt és fáradt. Lábai erőtlenül csuklottak össze. Ott ült egyedül az esőben. Hatalmas, színes háztömbök magasodtak fölé, nekidőlt hát az egyiknek, fejét hátravetette, becsukta a szemét. Fájt. Rettentően.
  Mire újra felnézett, kitisztult az ég. Néhány járókelő furcsán méregette őt, de egyébként senki sem törődött vele különösebben. Senki. Idegenül csengett még neki a szó. Most már nem volt senkije és ő sem volt senki. Emlékeiből mégsem akartak eltűnni azok, akik miatt valaki volt és akik az ő világának valakijei voltak. Odabújt volna hozzájuk, bevackolta volna magát közéjük és elernyedt volna a közelségük lágy melegségében, mégsem tehette. Azzal csak fájdalmat okozott volna.Túl önző volt. Nem akarta elengedni őket.
  Kényszeredett mosoly kúszott arcára, bár egy idegen számára ez a mosoly leginkább grimasz hatását keltette. Remélte, hogy senki sem látja, ám akkor a semmiből megjelent egy kéz. Nem akart megkapaszkodni, nem akart újra "valaki" lenni... Gyenge volt. Szörnyen gyenge. Túl gyenge ahhoz is, hogy ellökje a kezet. Újra lehunyta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében hagyta magát talpra állítani.
   Előrenézve, nem hitt a szemének. Mindaz, amit maga mögött hagyott, ott volt a előtte. Annyira közel és annyira élesen, hogy szinte késként hasított a lelkébe. Nem menekülhetett. Nem, mert szerette őket. Akkor is, ha tudta, megsebzik majd számtalanszor. Akkor is, ha tudta, ezután már csak búcsúzkodhat. Akkor is, ha tudta, hogy számtalanszor megbánja még ezt. El akar menekülni újra, de már nem volt ereje. Hogyan tehette volna? Az érzés, hogy megint velük lehet, hogy még egy percet, egy órát, tán' egy egész napot is velük tölthet, sokkalta erősebb volt, mint a búcsútól való félelem. 
  Fájt. Boldog volt. Sírt. Boldog volt. Félt. Boldog volt. Remélt. Boldog volt. Fázott. Boldog volt. Visszatért. Boldog volt.