Hali-gali kedveseim ^^ Sajnálom, amiért legutóbb azzal a vacak, versnek nevezett valamivel szúrtam ki a szemeteket, blog címszó alatt, de valójában a lelkiállapotomat mégis az tükrözte leginkább. Most valahogy olyan sehogyse vagyok. Őszintén szólva a legrosszabb abban, hogyha "sehogyse" vagy, hogy nem tudsz se nevetni, se sírni, bár most valamiért az elsőhöz állok közelebb. Nem mondanám, hogy jól vagyok. Pocsékul vagyok, itt belül a lelkemben fáj. Nem tudom miért. Napközben nem érzem magamon, hogy rossz kedvem lenne, olyankor azt hiszem boldog vagyok, bár valójában lehet, csak megszokásból. Megszoktam, hogy mosolygok, hogy, ha kell hülyét csinálok magamból, hogy fenttartsam a magamról alkotott illuziót. Rég nem szándékos ez, sőt soha nem volt az, talán csak rossz beidegződésnek nevezném. Mint, amikor valaki rágja a körmeit. Csak egy rossz szokás, mégsem tudok másmilyen lenni. Nehezemre esne kimutatni a szomorúságot, az életunttságot, nehezemre esne valakinek sírni. Nem akarom, hogy megkérdezzék mi a baj, mert én sem tudom. Egyszerűen nincs senki, akivel megoszthatnék mindent. Hiába, hogy senkit nem karok terhelni, ezt az oldalt magamnak hoztam létre, úgyhogy a máshol nem, hát itt és most jogomban áll pocsékul lenni. A rengeteg barátom között sincs senki, senki, aki ismer. Talán összesen három olyan barátom van, akiknek valamivel közelebb áll a rólam alkotott képük a valósághoz. Sőt inkább csak kettő, a harmadik személy, úgy érzem talán képes lenne a másik kettő mellé kerülni, ha gyakrabban látnánk egymást... talán.
Nyos,de még szerettem vona írni az elmúlt néhány napról is, mielőtt még végleg odalenne az életkedvem, és a titeket is elvenném. Tehát tegnap reggel Kame-chan ismét velünk jött, de ezúttal később értünk oda, úgyhogy hamar becsöngettek, így haza kellett mennie. A keringő próba is tegnap volt. Mivel a péntekit kihagytam, mert beteg voltam, így bajban voltam a lépésekkel, de aztán, mivel a tanár és a többiek is megmutatták, nagyjából már homályossá vált a dolog. Miután átismételtük a lépéseket párba kellett állnunk. Nagyon vicces volt, mert először elég bizonytalanul indult az egész. Mindketten megálltunk egymástól tisztes távolságra, aztán meg elkezdi a tanár, hogy "álljunk össze". Akkor felvettük az alap pózt. Először csak előre-hátra kellett, aztán jött a négyzet. Amikor meghallottuk, hogy "...és egy-két-há" röktön minketten lehajtottuk a fejünket és a lábunkat néztük, hogy jól lépünk-e.  Néha, felnéztem, de Beni arca olyan közel volt, hogy inkább újra a lábunkat tanulmányoztam, vagy a körülöttünk lévő töbi párt. Nem nagyon szoktam Benivel beszélgetni, szerintem rendes, meg minden de úgy igazából nem ismerem. Próbáltam vele valami beszélgetésfélét összehozni, de kb az lett belőle, hogy én beszéltem, ő meg nagyon értelmes fejjel nézett, vigyorgott, bólogatott meg néha bebökött egy "igen"-t. Hát mondom oké. De azért jó volt n.n Szeretem ezeket a próbákat, mert teljesen kikapcsolnak, olyan, mint egy nagy sóhaly a nap végén, sajnálom, hogy egy héten max. 2c vannak, mert nagyon szeretem pihenteteő, kellemes. Most már örülök, hogy bevállaltam a dolgot, még akkor is, ha későn van. Sajnos ezúttal, tényleg későn végeztünk, így Marcival sem találkoztam, ami azért egy kicsit elszomorított, mostanában igazán megkedveltenm, noha csak kétszer találkoztunk, az utóbbi két hétben. De nem számít, már a keringőzés is remek volt, nagyon-nagyon szeretem, egy hatalmas pihenés nekem, mondhatni mostanság ezek az alkalmak váltak a hetem fénypontjaivá. Persze, ha rólam van szó, akkor semmi sem megy tökéletesen. Lehet, hogy odalesznek ezek a kis szikrányi boldogságforrások is. Azért, mert az osztálytársnőim mindenéle tuhát szeretnének, mikor elvileg ingyen lett volna a ruha, csak tánk kellett volna igazítani, de közben ők teljesen ujjat akarnak, az meg pénz, vagy kölcsönözni akarnak, az meg még több pénz. Holnap beszélek az ofőmmel, hogy most akkor mi van, mert minden lány szerveszkedik össze-vissza. Sajnos, amennyiben a ruha pénzbe kerül, én nem keringőzöm...Aztán, ma védőnüi vizsgálat volt, kiderült, hogy nem 161, hanem csak 158cm.vagyok. Hát hiába, nem növök, de nem baj. Ami még ma nekem fontos volt, pedig apróság, de jól esett, az, hogy az igazgató úr, óra után, megfogta a vállam, de csak éppenhogy, és megkérdezte, hogy sikerült-e meggyógyulnom. Sok osztálytársam, most, hogy a múltheti hiányzásom után újra suliba járok, csak ma tudta meg, hogy múlt héten csak hétfőn voltam. Észre sem vették. Olyanok is, akik többnyire a barátaimnak nevezik magukat, olyanok, aki hozzám jönnek elsőként, ha valami bajuk van. Rosszul esik, fáj. De az igazgató úr, aki még néha bajban van a nevekkel és, aki amúgy még nem láttam, hogy bárkihez ilyen közvetlenül odament volna, észrevette. Szeretem az igazgató urat, nem, úgy, mint egy barátot/havert/szülőt. Inkább, mint egy jó embert, egy kedves imserőst. Szívesen mondtam volna, hogy "köszönöm, hogy gondolt rám", vagy, hogy "nagyon kedves öntől, igazán jól esik", de nem sokon múlott, hogy potyogni kezdjenek a könnyeim, így csak erőt véve magamon elmosolyodtam és azt mondtam "igen, már jól vagyok, köszönöm!". Hihetetlen, hogy éppen ő volt az, aki megkérdezte. Bárcsak jobban meghálálhatnám neki. Szeretnék elmenni az előadásra, amit ő rendezett, mert biztosan jól esne neki és engem is érdekelne, de nincs rá pénzem. Hiába mondják az emberek, hogy semmi sem a pénzen múlik, pedig rengeteg dolog igenis az anyagi helyzettől függ, akár olyan apróságok is, mint a keringő, vagy a köszönetnyilvánítás. A cipőm is nem rég hordhatatlanná vált, a testvérem pedig elszakította a táskáját, így odaadtam neki, az enyémet, én pedig egy másik rózsaszín táskát fogok hordani. Minden évben úgy várom a Mikulást, és a Karácsonyt, idén azt szeretbém, ha nem jönne el egyik sem. Anyu biztosan tudom, hgy szörnyen érzi magát, amiért nem lesz ajándékozás ezttal, mert nem telik rá, hiába mondom, hogy nem az a kányeg, hanem, hogy együtt vagyunk, sütit eszünk, és megünnepeljük a szeretetet. A testvérem ráadásul még fel is vilt háborodva, mikor megtudva, tovább rontva a helyzetete, mint mindig. Bocsánat, amiért ilyan hosszú és szomorú bejegyzés lett, de ezt már musály volt kiírnom magamból, s ég így is vannak dolgok, amit még csak le sem írhatok. Még egyszer bocsánat, és szép álmokat!