Hát ezúttal annyi a hozzáfűznivalóm, hogy köszi...! Komolyan K*va jól esik néha, amikor úgy a pofámba dörgölnek dolgokat! Nem tudom fel tűnt-e amúgy, hogy én vagyok az a személy aki a végsőkig befogja a száját és azt mondja, hogy intézzétek, ahogy akarjátok. Nem, persze, hogy nem tűnt fel, mert, ha meg egyszer az életben meg merek szólalni már a fél világ undorodva néz rám...Tényleg akkora hatalmas bűn, ha kinyilvánítom a vélemyényemet?! Mert ezesetben sorry, én kérek elnézést a létezésemért! Vegyük például a mai "csodás" napot, ami amúgy nem is indult rosszul. Azért igyekszem optimista lenni, úgy hozzáállni a napomhoz reggel, hogy a tükörbe nézve rámosolygok a nyúzott képemre és közlöm vele, hogy egy csodálatos nap elébe néz. Ez nálam így megy, lehet fikázni....Ma ezt a műveletet kihagytam, mert elaludtam és kapkodnom kellett emiatt, nos egy pont a reggelnek. Aztán egész reggel, meg úgy a suliban kattogott az agyam a kis dolgaimon, hogy túl nagy álmokat dédelgetek, amikben rajtam kívül senki sem hisz, hogy lehetségesek. Hogy 14éves létemre néha úgy érzem, hogy a körülöttem lévő velem egykorúak minimum egy másik bolygóról származnak és beszélnek egy olyan nyelvet, amit esélyem sincs megérteni, vagy talán fordatva, talán szokásosan az én hibám, ki tudja?! Meg nem is tudom gondolkodtam Mozartról, ami most valószínűleg hatalmas "heeee??" reakciókat vált ki, de a házidolgozatom kapcsán sokat agyalok rajta tegnap óta. De igazából ezek a kis semmis apróságok még nem igazán lennének érdemesek arra, hogy leírjam őket, az viszont, hogy a kedvesnek nem éppen nevezhető oszájtársam A. ma jól felbosszantott és, mert mostanában amúgy sem vagyok a toppon ezúttal nem fogtam be és alázkodtam meg előtte, mint, ahogy elvárta volna, hát bocs. Mert bemenve a töri terembe, az ő padja közelébe volt szó szerint odaba*va egy szék én meg elmertem húzni magamnak, hogy ráülök. Erre a őnagysága bejött és -szerinte kedves, normál módon- közölte, hogy adjam visza az Ő székét. Én meg közöltem vele, hogy szerezzen magának egy másikat, nehogy már iolyen ökörségen legyen fennakadva. Arrólk meg már nem is beszélve, hogy ő hányszór simán elvette a székemet és vigyorogva közölte, hogy "hehe én vettem el a székedet, de van még ott elől, hozz magadnak onnan, mielőtt a J.leül" én meg nagy mosolyogva mentem magamnak másik székért. Nem hinném, hogy ebből akkora cirkuszt kell csinálni, mint amekkora lett belőle. A végén már rendesen üvöltöztem vele, hogy kezdjen már magával valamint, kezeltesse magát, vagy én nem tudom. Na aztán méltóztatott hozni magának egy széket, de persze még kifelémenet e teremből feltette a felettéb szórakoztató kérdést:
"Én mikor bántottalak meg téged?!" Hát meg is mondtam neki, hogy éppen elégszer ahoz, hogy már jó néhányszor elküldhessem a p*csába és másokkal is gyakran beszél úgy, mintha ő olyan penge lenne. Na erre megkaptam hogy persze, mert én csak itt sajnáltatom magam, de nem mindenki abból él meg.
Na hát tudjátok mit?! A k*va annyát azt...mert, hogy én aztán makszimum itt "sajnáltatom magam", mert nem vagyok én sem droid valakinek néha már muszály kiöntenem azt a sok felgyülemlett mindent, mai bennem van különben becsavarodnék. Nem akartam neki mondani, hogy, ha anniyra sajnáltatnám magam, tudná, hogy a karácsonyi ajándákaink anyu telefonszámlájából voltak és én is csak egy-egy 10forntos mini csokival tudtam meglepni a szeretteimet, hogy az apám egy sms-t nem volt képes küldeni, pedig én küldtem nekik és a hugomnak, akinek most volt a szüetésnapja, ráadásul ez az ember úgy 20percre lakik tűlünk és 100forintot még nem láttunk tőle, miközben anyámnak nagyban mutaogatja az ultraszuper 150000 ft-os telefonját. De esetleg említhetném azt is, hogy a legutóbbi költözésünkkor gyakorlatilag az utcára lettünk pakolva, vagy, hogy a tökömtudja melyik szünetben történt vmi, amiről azóta sem beszélhetek és ami miatt -többek között mert nem mondhattam el- elveszítettem egy régi barátot, esetleg, hogy a saját anyámmal nem vagyok képes normális beszélgetést lefojtatni, esetleg, hogy az emberi kapcsolataim is addig müködnek, ameddig nem próbálok meg önmagam lenni, sőt ennek köszönhetően lassan már azt sem tudom ki is ez a valaki. De mit tud ő rólam?! Megmondjam?! Azt, hogy, ha valamire szüksége van én vagyok az a biztos balek, akit úgy használ ki, ahogy akar.
Aztán ott volt a vita a ballagási ruhák körül, amikor ismét ki mertem nyitni a csipogómat, ezért most én vagyok a fő "uszító", aki nem hajlandó rózsaszínben elballagni és megy a klikkesedés, meg a "találj ki jobbat!", hát tudjátok mit?! Ezt is lesz*rom...Miért mindig nekem kell megfelelnem?! Nekem ki akar megfelelni?! Senki...De végülis büszke vagyok magamra, tartottam magamat az új évi fogadalmamhoz és hosszú iső óta ma először nem húztam meg magam.
Lehet, hogy túl sokat várok az élettől. Nem is tudom... csak szeretnék az álmaimban élni, szeretném elhinni, hogy létezik a Télapó meg a Húsvéti nyuszi, szeretnék ugyanolyan áhítattal nézni a karácsonyfára, mint mikor még hittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat és nem az anyám napi 12, vagy 24órás munkája teremtette elő őket. Szeretném elhinni, hogy igenis akarattal bármire képes lehetek és vagyok is, hogy nem hiba megbíznom az emberekben, hogy nem baj, az, hogy valahányszor meglátok egy hajláktalant legszívesebben több ezer forintot nyomnék a kezébe, vagy rögtön egy meleg ottont. Szeretném hinni, hogy nem én vagyok furcsa, sőt szeretném hinni, hogy nagyonis vannak olyan emberek, mint én, hogy ez normáis, hogy nem is tudom....hogy lehet engem is szeretni a hibáimmal együtt, hogy valakinek azért hiányozhatok, amikor nem megyek suliba, szenben azokkal akiknek ez fel sem tűnik. Csak szeretnék álmodni, de bármit teszek, bármennyire is igyekszem kedves lenni, bármennyire is ösztönből jön nálam a segítségnyújtás, egyszerűen nem érzem azt, hogy a jó úton haladnék, valaki mindig a fejemhez vágja, hogy milyen szörnyű ember is vagyok valójában. Csak szeretnék az álmaimnak élni! Ennyi. Pont. Miért nem szabad?! Legszívesebben átaludnám az egész életemet és sosem ébrednék fel, mint amikor 4éves koromtól mindig azt kívántam a szökőkútba dobva az öt forintosomat, hogy örökké élhessek a családommal. Még azelőtt, hogy elvesztettem volna azt a gyermeki hiszékenységemet, ami miatt hittem, hogy tényleg öt forintért megvásárolhatom az örök életet és boldogságot. Buta vagyok, de még mindig hiszek benne, hinni akarok benne, hogy a boldogság csak ennyi, mindannyiunktól csak egy karnyújtásra van, hogy akár öt forinton is megvásárolhatjuk...Hiszem, mert hinni akarom!