Most, hogy egyre közeleg a ballagás, most, hogy már megvannak a felvételi eredmények, most, hogy közelegnek a vizsgák, most, hogy nyakunkon a beiratkozás, most valahogy úgy érzem, nem akarom az egészet. Hiányoznak a régi idők. Az általános iskola suta első két éve a betontömbök között, a játszótér és a hinták, ahol sz időm majd' egészét töltöttem. A Rákoscsabai idők, az általános harmadik és negyedik osztálya, amikor együtt toltuk a talicskát papírgyűjtésnél, ahol hazafelé egymást fürdettük a hóban, ahol Karácsonykor a patakhoz mentünk sétálni Cézárral. Hiányoznak azok az idők, mikor a Szent István napon együtt bohóckodtunk, mikor nevetgélve olvastuk R. hátán a "kanos 6-os" feliratot és aztán azt hetekig, hónapokig emlegettük. Mikor minden olyan távolinak, elérhetetlennek tűnt, ő maga is. Hiányoznak a régi próbák. Mikor még csak 6-osok, 7-esek voltunk, mikor mindennek hangulata volt.
Mostanra, ami akkor természetes volt, ritka varázslattá,csodává vált. Ami akkor távolinak, megfoghatatlannak, elérhetetlennek tűnt, közeli és  hirtelen hihetetlenül elérhetővé, valóságossá vált. Hiányzik a teremdíszítés, amit idén már nem mi fogunk csinálni. Hiányzik az osztály. Tudom, hogy hiányozni fogtok, még ha sokadjára is válok meg a barátaimtól, mégis valahogy úgy érzem, ez lesz most a legfájdalmasabb. Valahol mégis önző dolog a részemről azt kívánni "bár csak örökre minden így maradna", lehetetlen és önző kérés, miközben látom, hogy mindannyian bizakodva, örömmel mentek a jövőtök felé, olyan, mintha egyenként hullanátok ki karjaim közül, bújnátok ki ölelésemből és hagynátok magamra. Pedig hát, ez a dolgok rendje. Talán, mert már annyiszor mentem új sikolába, új emberek közé, nem tölt már el kíváncsisággal az újbóli váltás. Csak valahogy titeket végre igazán megszerettelek és fáj, hogy csak ennyi időt tölthettünk együtt. Valahányszor újra befészkeli magát mellkasomba az a régi, poros, csodaszámba menő hangulat, vele együtt a folytogató, kényszeredett mosoly is felkúszik arcomra, miközben arra gondolok, ezek a hónapok az utolsó közös élményeink, amiket megoszthatunk egymással. Ahogy közeledik az elválás pillanata, egyre kétségbeesettebben kapaszkodom az emléketekbe, noha még nem  fújt el titeket a szél. A legfájdalmasabb mégis talán az, hogy tudom csak én ragaszkdom ennyire a jelenhez, csak én kapaszkodom olyan görcsösen belétek, miközben tisztában vagyok azzal is, milyen önző dolog ez részemről.
Mint egy öreg napló megsárgult lapjai, rajta az írás már alig látható, így válik a jelen is, a jövő is lassacskán múlttá és most lám, ismét lapozunk. Reméelm, egy kopott kis bekezdés nekem is jut a ti naplótokban, s talán, ha csak egy kicsit is, de értékes volt számotokra is az együtt töltött idő. Az én naplómban, azt hiszem, még hosszú-hosszú ideig ti lesztek a legértékesebb, legszeretettebb lapok.