|
15, szőkés-vörös, 158cm, oroszlaán, vámpírmánia, yaoi, coat west, gitár, anime, Japán, zene, fanfiction, Chowder, bishik, Kai-chan, Füles, puha, perverz, tea, olcsó chips, Korea, Heechul, éneklés
» more...
» Site
» Vendégkönyv
» Főoldi / blog
| |
|
Történet író verseny n.n
Lezárva
A versenyre való jelentkezéseket ezennel lezárom ^^ Minden versenyzőnek elküldtem a határidőt és minden jó kívánságomat, amit azért itt is közzéteszek ^^
Tehát beküldési határidő mához (szept.18.) két hét, ha valaki, valamiért mégsem tudja elküldeni ekkorra a művét, a légyszi-légyszi jelezze időben ^^ Ha előbb bekülditek mindannyian, természetesen előbb lesz eredményhirdetés is owo Sok szerencsét, ihletet és örömet kívánok mindenkinek a verseny alatt!! Mindent bele ^^
Feltételek
Versenyzők
| |
|
|
|
Elballagtunk...2010.06.15. 13:20, emi
Pénteken lezárult egy korszak, ami mindig a múltam részét képezi majd ^^
-El fogom felejteni őket -szólaltál meg olyan kétségbeesetten, mintha csak az egész világ készülne apró darabokra széthullani körülötted.
-Nem fogod -mosolyodtam el- Sosem felejted el őket! Lesz ugyan, aki arc, hang és tettek nélküli, üres névként tekint majd vissza rád az osztálynévsorról, és lesznek, akik egy-egy mosolygós fotóként pihennek majd a polcodon, a névtelenség homályával fedve. Másokról tettek maradnak meg. Közös élmények, beszélgetések, a gesztusai, a hangja...Minden, ami ő maga volt és rá emlékezve, szinte úgy érzed, véget sem ért ez az időszak. Benned él tovább eleven valóságként -Közbeszólnál, vitatkoznál, hogy mindenkire egyformán emlékezni akarsz, de nem hagyom. Mintha észre sem vettem volna ajkad apró rándulását, folytatom tovább.
- Viszont, ahol igazán számít, ahol az elme nem zárja el előled, korlátoltsága miatt ezeket az éveket, ott valójában soha nem is érnek véget. Folyvást benned élnek, fejlődnek tovább mindannyian.
A közös évek, a közös pillanatok, ha egy kis időre külön-külön is, de tovább élnek szívedben, talán egymástól távol, de a gyökereitek, melyeket itt, ezen falak között vetettetek meg először együtt, örökké összekötnek benneteket. Éppen, mint a leghatalmasabb fák lombkoronája, melynek részei megszámlálhatatlan irányba nyújtóznak az ég felé.
A kis gallyak, levelek épp úgy, mint a vastagabb, főbb ágak. Mégis mind ugyanazon fa részei maradnak, közös törzsükön keresztül, közös gyökerek táplálják őket, ugyanazon táptalajból. Összetartoznak, kétség sem fér hozzá, hogy egyek. Ugyanazon fa részei és ebben senki egy pillanatra sem kételkedik. Te miért kételkednél hát abban, hogy egyek vagytok és mindig azok is lesztek? Az emlékeidben épp úgy, mint a valóságnak nevezett színházban, amelyben élsz.
-Nem tudom...-halkulsz el, mire bátorítón megszorítom válladat
-A bizonyosság, majd magától jön. Ne fél sosem felejtitek el egymást!
Hát bizony ez a nap is eljött, elballagtunk. Pénteken, de csak most jutottam géphez, hogy valami életjelet adjak magamról. Nem sírtam, noha egy röpke pillanatig könnybe lábadt a szemem, mikor a hegedű csendes búcsúja körülölelt bennünket. Gyönyörű volt. Emlékszem, a narancs színű lufimat néztem. Mindannyian léggömböket szorongattunk, amiket aztán, mint összetartozásunk jelképeit, eleresztettünk egyszerre. Mint ahogyan mi is sokfelé megyünk tovább, a lufiaink is különválnak és külön szállnak majd, csak kevesen maradnak együtt. Sír a lelkem, pedig tudom, h ez nem jelenti azt, hogy többé nem láthatjuk egymást, mégis szomorú vagyok...
| |
|
|
|